- Taníts meg repülni! Nézd azt a madarat, ott, azt a szürkét, szánalmas a vergődése. Ha rátaposnék, Isten megbocsájtaná nekem? Mit gondolsz? Elvenném a szenvedését. Megnyugodna, békére lelne. Így a csodája is elveszik, a lelke vérzik. A repülése csupán üres csapkodás a porban. Mennyire szánalmas. Ilyennek látsz, mondd? – kérdezte a fekete kabátos lány, miközben fejét hátravetve a mellette álló férfira sandított.

- Nem akarlak eltaposni. De repülni sem taníthatlak meg. – válaszolta egykedvűen amaz.

A lány dühösen dobbantott barna csizmájának sarkával, de nem szólt. Száját összepréselte. A madarat nézte mereven. Hogy lehet ennyire érzéketlen? – tépelődött. Oldalra fordult, testét egy fatörzsnek támasztotta, miközben egy faággal a sérült állatott piszkálta. Az meg csak verdesett, egyre hevesebben. 

A férfi ránézett, majd elrúgott egy követ, végül leheveredett a fűbe.

- Gyere ide! – mondta a lánynak és maga mellé bökött. Az odament és melléje feküdt. A föld hideg volt, a fű pedig harmatos. Nem volt kellemes lefeküdni rá. De megtette. Megint. Miközben a férfi meg sem hallgatta őt és Istenem, annyira érzéketlen volt.

A fejük felett madarak köröztek. Szürkék voltak azok is. De repültek és a lelkük versenyt szárnyalt apró testükkel. Tollukon megcsillant a napfény és ezer darabra tört, aztán lehullott, rá a lány hajára.

Milyen szép így - gondolta a férfi, de nem nyúlt feléje, hogy elsimítsa a kósza hajszálakat.

- Miért akarsz repülni? – kérdezte végül a lánytól.

Az felkönyökölt, összeráncolta a homlokát, majd a férfira nézett. 

- Hát nem érted? Miattad. Ki szeretne egy vergődő madarat?

 A férfi az eget kémlelte, tekintete nem árult el semmit. A lány izgatottan folytatta:

- Igen, az vagyok. Mert azzá teszel, és amikor megteszed, undorodva ellöksz magadtól. Néha talán megpiszkálsz, de nem segítesz rajtam. Érzéketlen vagy. Pedig mennyire akartalak volna szeretni, Istenem, de mennyire! Ismeretlen földekre repülni és hatalmas magasságokba, aztán visszatérni mindig. Elindulni újra. Ketten. De azt hiszem, már nem akarok útra kelni. Veled nem. Mert eltaszítasz. Szárnyamat szeged. - a lány feltápászkodott, nem mert a férfi arcába nézni. Remegett.

- Nekem mindegy. – mondta amaz, még mindig az eget nézte.

- Hogy mondhatsz ilyet? – fakadt ki a lány. – Hogyan lehetsz ennyire tökéletesen szenvtelen?

- Az én szempontomból mindegy, hogy útra kelsz-e velem. Nekem nem fontos, hogy velem repülj. Ha jössz, jössz, ha nem, hát nem. Nekem mindegy.

A lány megborzongott. A lemenő nap vörösre festette a látóhatárt. A porban heverő madár fájdalmasan összerándult, hogy aztán békésen nyúljon ki a hatalmas, szürkéskék ég alatt. 

- Nem mondom azt, hogy ne érteném, hogy ne fognám fel a szavaidat. Mégis, akkor este Te akartál engem. Elérted, hogy akarjalak. És most azt mondod, neked mindegy. Én most elmegyek. Nem látsz többet. – mondta a lány, aztán megfordult és alakja lassan eltávolodott a fák között. Az árnyéka maradt csak ott, még egy egészen rövid ideig.

A férfi közben az eget nézte. Azon az estén sok volt felette a madár.