Egészen kicsiny szoba volt, szinte teljesen üres. Csak szemközt állt egy hatalmas vászon, fal nagyságú, mellette néhány doboz festék és az ajtó mellett egy karosszék. Nem tűnt kényelmesnek, férfi ült benne, állát a kezére támasztotta.  

- Fess! – mondta hirtelen, de mozdulatlanul.

Akkor a sarokban kuporgó nő a vászon elé lépett, hálóing volt rajta, haja zilált volt, szeme álmos. Megfogta a vöröset és a vászonhoz loccsantotta, néhány csepp a ruhájára és az arcára hullt, azt elkente. Most a vászonhoz nyúlt. Kezével tapogatta, sávokat húzott bele, vonalakat, utakat. A férfi közben a körmét piszkálgatta, de nem vette le róla a szemét. Néhányat dobolt a szék karfáján.

- Másik színt! – hangzott parancsolóan, a nő pedig a vászonhoz vágta a feketét.

- Milyen gyönyörű! – szólalt meg a nő, de nem nézett hátra.

 A vásznat nézte, az összecsókolózó festékfolyamokat. A vörös megfestette a feketét, a fekete elnyelte a vöröset. Belekent. A festék ide-oda fröcskölt, a vászon hullámzott a keze alatt, táncot járt és a nő vele táncolt. Ruhája csatakos volt, szemében különös fény gyulladt. Átlépett a kapun, önkívületben volt. De nem az őrült fajtában, hanem az édesben. Az egyik világot elnyelte a másik, ahogy a fekete a vöröset nyelte el, míg egészen eggyé nem folytak, és míg ő egészen eggyé nem vált vele. A férfi nézte a megigézett táncot, majd felállt a székből és egészen közel lépett a nőhöz, de nem érintette meg. Ismeretlen világ volt az ahol a másik tartózkodott, elérhetetlen és nagyon törékeny, sosem tartott túl hosszú ideig. A vásznat nézte, hátha kiolvas belőle valamit, hátha belelát a rejtett világokba. A nő mesélt róla néha, de félve és keveset, nehogy elriassza a férfit. Értheti-e valaki azt a bódító lélekörvénylést amibe belezuhanva megszűnik a külvilág, új világok nyílnak és a kéz szabadon engedelmeskedik valaminek, valaminek amihez ha egyszer közelkerült az alkotó mindig és mindig hozzá akar visszatérni? Abba az édes ringatásba. Egyik nélkül nincs a másik, és ezt jól tudták mind a ketten. A nőnek a férfi lénye nyitotta a kaput, hozzá a végsőkig ragaszkodott. A férfi számára a nő elérhetetlen rejtelmeket tárt fel, amit ő féltve őrzött és vigyázott. És így voltak ketten egy egész, ahogyan a vörös beleolvadt a feketébe, izzóan és szétválaszthatatlanul.