Ott ültem a teraszon. Néztem egy darazsat, amint feltűnően hosszú lábait húzva maga után, villanó csíkot vetett a légben. És a többi repdeső rovarokat. Meg a madarakat.  És a felhőket. Tovaúsztak, ahogy az arcod, mindig. Úgy tárulsz fel előttem, mint viharban a villámlás, vagy csukott szem mögött az eltévedt fény.

Nem is tudod, mit teszel velem. Honnan is tudnád, soha sem mondtam neked. Nem is akarom. Túl vagy kilométereken, valahol, akárhol. De azért itt is vagy, legalább egy kicsit, hogy őrizzelek. Hogy álmodjalak a fülledt, tücsökzenés nyári éjszakákban és a valóságos, rideg nappalokon tovább. Álmodlak álmodva és álmodlak ébren is és te olyan vagy velem, mint az érintés nélkül dolgozó szobrász. Varázsolsz. Átalakítasz.

Hogy szeretlek-e? Igazán magam sem tudom. Igen is, meg nem is. Nem úgy, ahogy eddig szerettem, ez valami más. Legelőször is tetszettél, abban a pillanatban, ahogy elsétáltál mellettem a folyosón és én mosolyogni láttalak. Aztán később, ahogy az ernyődre támaszkodva álltál és végigfutott rajtam a tekinteted. Aztán oldalra fordítottad a fejedet és mosolyogtál. Aztán rám néztél és mosolyogtál megint. Később beszélgettünk, és én tudtam, hogy különleges vagy. Nem félek tőled, nem titkolózom, szégyenlős sem vagyok, mint általában, amikor idegennel találkozom. Hihetetlen könnyedséggel és gátlások nélkül beszélek Neked a legféltettebb titkaimról, amelyekről azok sem tudnak, akik igazán közel állnak hozzám. Ismerni akarlak. Minél többet mutatsz meg magadból, annál többet akarok belőled. A világlátásod lenyűgöz. Inspirálsz. Szárnyakat adsz.

Itt ülök még mindig, a mécs pislákol, ahogy bele-belefúj a szél, és ahogy élete vége lassan utoléri, világa kialszik, s a fanyar füstön túl nem marad utána más, csak az egyszer volt, táncoló láng. Hazudnék, ha azt írnám most Neked, hogy képzeletem filmvásznán soha nem forgott le csókjelenet, hogy az álombéli ölelésed ne éltem volna újra és újra nyitott szemeim előtt, vagy a közeledben tartózkodva ne ragadott volna meg az a soha nem érzett, ellenállhatatlan vonzás, amivel magadhoz láncoltál és hosszú hónapok óta fogva tartasz. 

Fizikai kapcsolat valószínűleg soha nem lesz köztünk, ezt én is tudom és talán jobb is így, mert képtelen lennék elengedni Téged, bele is őrülnék talán. Így viszont megmaradhatsz nekem és kísérhetsz, sokáig. Tudom, hogy megijedtél, annál a levélnél. Amikor magadról írtál, az életről, arról, ahogyan a világot látod, misztériumokról. Soha nem olvastam annyira szépet. Ezután sokáig rám sem néztél, vagy ha igen, gyorsan elkaptad a tekinteted. Én pedig megszólalni is alig bírtam a közeledben, csak dadogtam mint valami bolond, vagy egyszerűen nem szóltam egy szót sem. Pedig mennyire akartam. És most itt vagyunk, beszélünk néha, levelet váltunk és én a messze távolból gondolok rád. Közben élem az életem, építgetem, alakítom, és el kell mondanom Neked, hogy soha nem voltam még ennyire elszánt. 

Mást gondolok az életről, a létezésről, mindenről. Magamról. Rólad. Hogy egy kapcsolat úgy is lehet fontos, sőt, az életben a legfontosabb, hogy nem történik fizikai érintkezés, viszont hatalmas magasságok nyílhatnak meg. Ezt mind megtanítottad nekem és még sokkal többet. Majd talán egyszer elmondom Neked. Remélem maradsz még. Egyelőre mást nem várok. Csak ennyit és ez már most több, mint amit remélhetek.