Ott ültem a teraszon. Néztem egy darazsat, amint feltűnően hosszú lábait húzva maga után, villanó csíkot vetett a légben. És a többi repdeső rovarokat. Meg a madarakat.  És a felhőket. Tovaúsztak, ahogy az arcod, mindig. Úgy tárulsz fel előttem, mint viharban a villámlás, vagy csukott szem mögött az eltévedt fény.

Nem is tudod, mit teszel velem. Honnan is tudnád, soha sem mondtam neked. Nem is akarom. Túl vagy kilométereken, valahol, akárhol. De azért itt is vagy, legalább egy kicsit, hogy őrizzelek. Hogy álmodjalak a fülledt, tücsökzenés nyári éjszakákban és a valóságos, rideg nappalokon tovább. Álmodlak álmodva és álmodlak ébren is és te olyan vagy velem, mint az érintés nélkül dolgozó szobrász. Varázsolsz. Átalakítasz.

Hogy szeretlek-e? Igazán magam sem tudom. Igen is, meg nem is. Nem úgy, ahogy eddig szerettem, ez valami más. Legelőször is tetszettél, abban a pillanatban, ahogy elsétáltál mellettem a folyosón és én mosolyogni láttalak. Aztán később, ahogy az ernyődre támaszkodva álltál és végigfutott rajtam a tekinteted. Aztán oldalra fordítottad a fejedet és mosolyogtál. Aztán rám néztél és mosolyogtál megint. Később beszélgettünk, és én tudtam, hogy különleges vagy. Nem félek tőled, nem titkolózom, szégyenlős sem vagyok, mint általában, amikor idegennel találkozom. Hihetetlen könnyedséggel és gátlások nélkül beszélek Neked a legféltettebb titkaimról, amelyekről azok sem tudnak, akik igazán közel állnak hozzám. Ismerni akarlak. Minél többet mutatsz meg magadból, annál többet akarok belőled. A világlátásod lenyűgöz. Inspirálsz. Szárnyakat adsz.

Itt ülök még mindig, a mécs pislákol, ahogy bele-belefúj a szél, és ahogy élete vége lassan utoléri, világa kialszik, s a fanyar füstön túl nem marad utána más, csak az egyszer volt, táncoló láng. Hazudnék, ha azt írnám most Neked, hogy képzeletem filmvásznán soha nem forgott le csókjelenet, hogy az álombéli ölelésed ne éltem volna újra és újra nyitott szemeim előtt, vagy a közeledben tartózkodva ne ragadott volna meg az a soha nem érzett, ellenállhatatlan vonzás, amivel magadhoz láncoltál és hosszú hónapok óta fogva tartasz. 

Fizikai kapcsolat valószínűleg soha nem lesz köztünk, ezt én is tudom és talán jobb is így, mert képtelen lennék elengedni Téged, bele is őrülnék talán. Így viszont megmaradhatsz nekem és kísérhetsz, sokáig. Tudom, hogy megijedtél, annál a levélnél. Amikor magadról írtál, az életről, arról, ahogyan a világot látod, misztériumokról. Soha nem olvastam annyira szépet. Ezután sokáig rám sem néztél, vagy ha igen, gyorsan elkaptad a tekinteted. Én pedig megszólalni is alig bírtam a közeledben, csak dadogtam mint valami bolond, vagy egyszerűen nem szóltam egy szót sem. Pedig mennyire akartam. És most itt vagyunk, beszélünk néha, levelet váltunk és én a messze távolból gondolok rád. Közben élem az életem, építgetem, alakítom, és el kell mondanom Neked, hogy soha nem voltam még ennyire elszánt. 

Mást gondolok az életről, a létezésről, mindenről. Magamról. Rólad. Hogy egy kapcsolat úgy is lehet fontos, sőt, az életben a legfontosabb, hogy nem történik fizikai érintkezés, viszont hatalmas magasságok nyílhatnak meg. Ezt mind megtanítottad nekem és még sokkal többet. Majd talán egyszer elmondom Neked. Remélem maradsz még. Egyelőre mást nem várok. Csak ennyit és ez már most több, mint amit remélhetek. 

Szürkéskék, meredek lépcsősor vezetett fel a hegyoldalban, kőből és fából kirakva, itt-ott megkopva, töredezetten. Középtájt hiányzott a korlát, máshol szúrós gyomok kúsztak alá a támasztéknak, vagy akácok ágai nyúltak magasan a fokok fölé, árnyékot adva a felfelé kapaszkodóknak.

Sokáig állt a lépcső tövében és csak bámulta a magasságokat. Hány lépcsőfok lehet? Kétszáz? Háromszáz? Négyszáz? És vajon mi lehet odafent? Sűrű bozótosba vezettek a lépcsők, elnyelve a perspektívát. Miközben így töprengett kicsit elmélázva, hajába bele-belekapott a forró, délről fújó szél, izzadságcsepp csorgott végig a halántékán, letörölte. Beletúrt a hajába, összekötötte. Leült a legelső lépcsőfokra, állát bal kezébe támasztotta és a messzeséget nézte. Közeledő alakot látott, hátán zsákot cipelt, ráérősen ballagott, fütyörészett. Majd elkanyarodott és az aranysárga távolba veszett.

A nő felállt. Leporolta magát és felsóhajtott, elindult felfelé. Óvatosan lépdelt, a korhadó korlátba kapaszkodott. Forrón tűzött a nap, a kék eget most szabadon hagyták a felhők. Egy-kettő-három-húsz-negyvenkettő… Minden egyes lépését fennhangon számolta, maga sem tudta miért. Talán megerősítésként, bíztatásként, talán azért, hogy elűzze a kíváncsisággal vegyes bizonytalanságot, melyet az út végének láthatatlansága hívott elő belőle. Kétszáztíz után, középtájon megállt, hogy kifújja magát. Körülnézett. Odalent aranysárga szántók és zöldbeboruló lankák uralták a tájat, rajtuk elszórtan egy-két birkacsorda legelészett, a pára lebegtette messzeségben pedig kisebb falvak rajzolódtak ki, egy-egy templomtorony húzott vonalakat a horizonton. Odafent a bokrok még mindig határozottan zárták el az utat, a nő újra felsóhajtott.

Még egyszer körülnézett, majd folytatta útját felfelé. Pár percig nyugodtan haladt, amikor riadtan vette észre, hogy jó pár fok hiányzik egy meredekebb, sziklás szakaszon, ugyanott, ahol a korlát is hiányzott, megtorpant. Most mit csináljon? Nem fordulhat vissza, ennyi megmászott lépcsőfok után. Félt. Fölkapaszkodott a legutolsó lépcsőfokig, majd a hézagot méregette. Itt nem fog tudni továbbmenni, hacsak nem próbálja meg a hegyoldalon megtenni azt a néhány métert, ágakba és gyökerekbe kapaszkodva. Átbújt a korláton, megkapaszkodott egy fatörzsben, és elszántan araszolni kezdett. Nem nézett a háta mögé. A talaj csúszós volt, a kapaszkodó kevés. Egyszer elbotlott, majdnem hátraesett, le a meredek hegyoldalon. Az utolsó pillanatban kapott el egy kósza ágat. Nem sikoltott, egy hang sem jött ki a torkán, csupán két apró izzadságcsepp hullott alá halántékáról. Az égre tekintett, aztán az út végi bokrokra, melyekhez oly közel volt már. Görcsösen kapaszkodott az ágba. Nemsokára halk fütyörészés törte meg a csendet, egyre közelebb ért hozzá. A nő még mindig az ágat szorította némán. Aztán egy kéz érintette és gyengéden felsegítette odáig, ahol már újból lépcsőfokok várták. Hátrafordult, hogy megköszönje a segítséget, ám nem volt kinek. Csupán távolodó, halkuló fütyörészés hangjait vitte hozzá a szél.

"Az öreg odalépett a kádhoz, még enyhén szédelgett, így kitárta az ablakot, hogy a beáramló friss levegőtől némileg magához térjen. A hűvös szél megzörögtette a pálmák aszott leveleit és megborzongatta a férfit, libabőrt vonva karjaira. Vetkőzni kezdett, ruháit a fürdőkád melletti fogasra akasztotta, majd szemügyre vette magát a tükörben. Tavasszal múlt hatvanhárom éves, ősz haja halántékán és homloka körül erősen ritkulni kezdett, szürkésbarna, ráncolt szemei alatt mély karikák jelezték a test halandóságát, petyhüdt, szája szélét övező mély ráncai egyszerre adtak szomorú és szigorú keretet külsejének. Egykori izmos, úszóként kisportolt alkata, melyet még negyvenes éveiben is sikeresen megőrzött, puhán és esetlenül állt ott most önmagával szemben, megereszkedett, jókorára hízott hasa, alaktalan hátsófele leginkább egy pókra emlékeztette. Undorodva fordított hátat a felületnek és megnyitotta a vízcsapot. Ez volnék én – állapította meg szomorúan és talán beletörődően a tényt, miközben bal lábával a fürdőkádba lépett, majd óvatosan a jobb lábát is a gyorsan emelkedő, igen forró vízbe merítette. Megfogta az acélosan csillogó tust és a feje fölé tartva forrázni kezdte elnyűtt testét, szinte tisztítótűzként próbálva visszalopni valamit elillant fiatalságából, vágyaiból, reményeiből. Nem érdekelte, hogy bőrét vörösre mardossa a tűzforró víz, hogy teste hevesen tiltakozik a rázúduló, folyékony hőség ellen, még erősebbre állította a vízsugarat és most már ordítania kellett fájdalmában. Ott állt, mint egy legyőzött, antik hérosz, ordítva és megtörten, miközben fejére ömlött és ömlött a vízsugár, végigperzselve testét, hogy a csatorna sötét alagútja nyelje azt el kínjaival együtt. Végül földhöz vágta a zuhanyrózsát és elmerült a kádban. Visszaszámolt. Gyerekkori, édes nyugalmát kereste lecsukott szemfedői mögött, képeket, amik az egyszervolt idill hangulatába varázsolják vissza, talán egy ünnepnapra fahéjas illatok, nevetések és pohárcsilingelések közé.  Azokba az időkbe, amikor a gyermeki szív egyszerű tisztasága még erőfeszítések nélkül képes elhinni a láthatatlan, kézzel meg nem fogható valóságok jelenlétét, amikor Isten mindent betöltő közelsége tény, olyan, amit magyarázni sem érdemes, egyszerűen csak van, mert lennie kell."

Írni kezdtem, egy regényt és ez most nem amolyan félbemaradó elhatározás, mint ahogy már oly sokszor megesett ez velem. Néha megmutatom egy-egy árnyalatát, mára ez jutott:

(...) A férfi keresztbe fonta mellkasán a kezét, fázott picit, a napsütés lágy melegét hűvös áramlatok oltották még el. Lehuppant egy karosszékbe, a bögrét hanyagul a karfára rakta, tekintetét az erdőre szegezte. Aztán az égre és megint az erdőre. Belekortyolt a kávéba. Az alja zaccos maradt, morgolódva köpött egyet és a gaz közé löttyintette a maradékot, nyomában egy rigó meghökkenve szállt tova. Az öreg visszaült a székbe és mereven nézni kezdte a fákat. Öt éve – mondta félig hangosan, bár ez fel sem tűnt neki - öt éve, hogy nézlek és te mit sem változol. Felöltözöl, levetkőzöl, meztelen leszel és öltözöl újra. Ömölhet rád az Isten haragja, csaphat beléd a villám, száríthat a nap tüze és perzselhet az aszály, akkor is ugyanúgy ott vagy az éjjeleken és a nappalokon, mint a fentről jövő ítélet. Vadak esznek az öledből és a hajkoronádban raknak fészket, világok között feszülsz büszke tartásoddal, mégsem érsz semmit. Nekem nem.  Mi végre vagy te? Hogy bámuljalak? Hogy suttogó titkaid fürkésszem, mint egy bolond? Hogy megalázz? Hogy térdre kényszeríts? Hiszen tudod te, tudnod kell, mert minden egyes napon láthattad erőfeszítéseimet, kínlódásomat, tudnod kell hát mennyire próbáltam érteni, mennyire próbáltam hinni és csődöt mondtam mégis. Válaszul viharok zengésében kacagtál ki a végtelennek tűnő éjjeleken és reggel, ezer harmatcsepptől csillogva, mint egy díszes és büszke uralkodó, felszegett fejjel tekintettél le rám, hogy rögtön olyan kicsinynek éreztem magam, mint egy aszott morzsa. De én nem térdeltem le előtted, csak azért sem és ezután sem fogok. Nem én. Ő értett téged. Én nem vagyok ő. Már nem. (...)

Egészen kicsiny szoba volt, szinte teljesen üres. Csak szemközt állt egy hatalmas vászon, fal nagyságú, mellette néhány doboz festék és az ajtó mellett egy karosszék. Nem tűnt kényelmesnek, férfi ült benne, állát a kezére támasztotta.  

- Fess! – mondta hirtelen, de mozdulatlanul.

Akkor a sarokban kuporgó nő a vászon elé lépett, hálóing volt rajta, haja zilált volt, szeme álmos. Megfogta a vöröset és a vászonhoz loccsantotta, néhány csepp a ruhájára és az arcára hullt, azt elkente. Most a vászonhoz nyúlt. Kezével tapogatta, sávokat húzott bele, vonalakat, utakat. A férfi közben a körmét piszkálgatta, de nem vette le róla a szemét. Néhányat dobolt a szék karfáján.

- Másik színt! – hangzott parancsolóan, a nő pedig a vászonhoz vágta a feketét.

- Milyen gyönyörű! – szólalt meg a nő, de nem nézett hátra.

 A vásznat nézte, az összecsókolózó festékfolyamokat. A vörös megfestette a feketét, a fekete elnyelte a vöröset. Belekent. A festék ide-oda fröcskölt, a vászon hullámzott a keze alatt, táncot járt és a nő vele táncolt. Ruhája csatakos volt, szemében különös fény gyulladt. Átlépett a kapun, önkívületben volt. De nem az őrült fajtában, hanem az édesben. Az egyik világot elnyelte a másik, ahogy a fekete a vöröset nyelte el, míg egészen eggyé nem folytak, és míg ő egészen eggyé nem vált vele. A férfi nézte a megigézett táncot, majd felállt a székből és egészen közel lépett a nőhöz, de nem érintette meg. Ismeretlen világ volt az ahol a másik tartózkodott, elérhetetlen és nagyon törékeny, sosem tartott túl hosszú ideig. A vásznat nézte, hátha kiolvas belőle valamit, hátha belelát a rejtett világokba. A nő mesélt róla néha, de félve és keveset, nehogy elriassza a férfit. Értheti-e valaki azt a bódító lélekörvénylést amibe belezuhanva megszűnik a külvilág, új világok nyílnak és a kéz szabadon engedelmeskedik valaminek, valaminek amihez ha egyszer közelkerült az alkotó mindig és mindig hozzá akar visszatérni? Abba az édes ringatásba. Egyik nélkül nincs a másik, és ezt jól tudták mind a ketten. A nőnek a férfi lénye nyitotta a kaput, hozzá a végsőkig ragaszkodott. A férfi számára a nő elérhetetlen rejtelmeket tárt fel, amit ő féltve őrzött és vigyázott. És így voltak ketten egy egész, ahogyan a vörös beleolvadt a feketébe, izzóan és szétválaszthatatlanul.

- Taníts meg repülni! Nézd azt a madarat, ott, azt a szürkét, szánalmas a vergődése. Ha rátaposnék, Isten megbocsájtaná nekem? Mit gondolsz? Elvenném a szenvedését. Megnyugodna, békére lelne. Így a csodája is elveszik, a lelke vérzik. A repülése csupán üres csapkodás a porban. Mennyire szánalmas. Ilyennek látsz, mondd? – kérdezte a fekete kabátos lány, miközben fejét hátravetve a mellette álló férfira sandított.

- Nem akarlak eltaposni. De repülni sem taníthatlak meg. – válaszolta egykedvűen amaz.

A lány dühösen dobbantott barna csizmájának sarkával, de nem szólt. Száját összepréselte. A madarat nézte mereven. Hogy lehet ennyire érzéketlen? – tépelődött. Oldalra fordult, testét egy fatörzsnek támasztotta, miközben egy faággal a sérült állatott piszkálta. Az meg csak verdesett, egyre hevesebben. 

A férfi ránézett, majd elrúgott egy követ, végül leheveredett a fűbe.

- Gyere ide! – mondta a lánynak és maga mellé bökött. Az odament és melléje feküdt. A föld hideg volt, a fű pedig harmatos. Nem volt kellemes lefeküdni rá. De megtette. Megint. Miközben a férfi meg sem hallgatta őt és Istenem, annyira érzéketlen volt.

A fejük felett madarak köröztek. Szürkék voltak azok is. De repültek és a lelkük versenyt szárnyalt apró testükkel. Tollukon megcsillant a napfény és ezer darabra tört, aztán lehullott, rá a lány hajára.

Milyen szép így - gondolta a férfi, de nem nyúlt feléje, hogy elsimítsa a kósza hajszálakat.

- Miért akarsz repülni? – kérdezte végül a lánytól.

Az felkönyökölt, összeráncolta a homlokát, majd a férfira nézett. 

- Hát nem érted? Miattad. Ki szeretne egy vergődő madarat?

 A férfi az eget kémlelte, tekintete nem árult el semmit. A lány izgatottan folytatta:

- Igen, az vagyok. Mert azzá teszel, és amikor megteszed, undorodva ellöksz magadtól. Néha talán megpiszkálsz, de nem segítesz rajtam. Érzéketlen vagy. Pedig mennyire akartalak volna szeretni, Istenem, de mennyire! Ismeretlen földekre repülni és hatalmas magasságokba, aztán visszatérni mindig. Elindulni újra. Ketten. De azt hiszem, már nem akarok útra kelni. Veled nem. Mert eltaszítasz. Szárnyamat szeged. - a lány feltápászkodott, nem mert a férfi arcába nézni. Remegett.

- Nekem mindegy. – mondta amaz, még mindig az eget nézte.

- Hogy mondhatsz ilyet? – fakadt ki a lány. – Hogyan lehetsz ennyire tökéletesen szenvtelen?

- Az én szempontomból mindegy, hogy útra kelsz-e velem. Nekem nem fontos, hogy velem repülj. Ha jössz, jössz, ha nem, hát nem. Nekem mindegy.

A lány megborzongott. A lemenő nap vörösre festette a látóhatárt. A porban heverő madár fájdalmasan összerándult, hogy aztán békésen nyúljon ki a hatalmas, szürkéskék ég alatt. 

- Nem mondom azt, hogy ne érteném, hogy ne fognám fel a szavaidat. Mégis, akkor este Te akartál engem. Elérted, hogy akarjalak. És most azt mondod, neked mindegy. Én most elmegyek. Nem látsz többet. – mondta a lány, aztán megfordult és alakja lassan eltávolodott a fák között. Az árnyéka maradt csak ott, még egy egészen rövid ideig.

A férfi közben az eget nézte. Azon az estén sok volt felette a madár.