Szürkéskék, meredek lépcsősor vezetett fel a hegyoldalban, kőből és fából kirakva, itt-ott megkopva, töredezetten. Középtájt hiányzott a korlát, máshol szúrós gyomok kúsztak alá a támasztéknak, vagy akácok ágai nyúltak magasan a fokok fölé, árnyékot adva a felfelé kapaszkodóknak.

Sokáig állt a lépcső tövében és csak bámulta a magasságokat. Hány lépcsőfok lehet? Kétszáz? Háromszáz? Négyszáz? És vajon mi lehet odafent? Sűrű bozótosba vezettek a lépcsők, elnyelve a perspektívát. Miközben így töprengett kicsit elmélázva, hajába bele-belekapott a forró, délről fújó szél, izzadságcsepp csorgott végig a halántékán, letörölte. Beletúrt a hajába, összekötötte. Leült a legelső lépcsőfokra, állát bal kezébe támasztotta és a messzeséget nézte. Közeledő alakot látott, hátán zsákot cipelt, ráérősen ballagott, fütyörészett. Majd elkanyarodott és az aranysárga távolba veszett.

A nő felállt. Leporolta magát és felsóhajtott, elindult felfelé. Óvatosan lépdelt, a korhadó korlátba kapaszkodott. Forrón tűzött a nap, a kék eget most szabadon hagyták a felhők. Egy-kettő-három-húsz-negyvenkettő… Minden egyes lépését fennhangon számolta, maga sem tudta miért. Talán megerősítésként, bíztatásként, talán azért, hogy elűzze a kíváncsisággal vegyes bizonytalanságot, melyet az út végének láthatatlansága hívott elő belőle. Kétszáztíz után, középtájon megállt, hogy kifújja magát. Körülnézett. Odalent aranysárga szántók és zöldbeboruló lankák uralták a tájat, rajtuk elszórtan egy-két birkacsorda legelészett, a pára lebegtette messzeségben pedig kisebb falvak rajzolódtak ki, egy-egy templomtorony húzott vonalakat a horizonton. Odafent a bokrok még mindig határozottan zárták el az utat, a nő újra felsóhajtott.

Még egyszer körülnézett, majd folytatta útját felfelé. Pár percig nyugodtan haladt, amikor riadtan vette észre, hogy jó pár fok hiányzik egy meredekebb, sziklás szakaszon, ugyanott, ahol a korlát is hiányzott, megtorpant. Most mit csináljon? Nem fordulhat vissza, ennyi megmászott lépcsőfok után. Félt. Fölkapaszkodott a legutolsó lépcsőfokig, majd a hézagot méregette. Itt nem fog tudni továbbmenni, hacsak nem próbálja meg a hegyoldalon megtenni azt a néhány métert, ágakba és gyökerekbe kapaszkodva. Átbújt a korláton, megkapaszkodott egy fatörzsben, és elszántan araszolni kezdett. Nem nézett a háta mögé. A talaj csúszós volt, a kapaszkodó kevés. Egyszer elbotlott, majdnem hátraesett, le a meredek hegyoldalon. Az utolsó pillanatban kapott el egy kósza ágat. Nem sikoltott, egy hang sem jött ki a torkán, csupán két apró izzadságcsepp hullott alá halántékáról. Az égre tekintett, aztán az út végi bokrokra, melyekhez oly közel volt már. Görcsösen kapaszkodott az ágba. Nemsokára halk fütyörészés törte meg a csendet, egyre közelebb ért hozzá. A nő még mindig az ágat szorította némán. Aztán egy kéz érintette és gyengéden felsegítette odáig, ahol már újból lépcsőfokok várták. Hátrafordult, hogy megköszönje a segítséget, ám nem volt kinek. Csupán távolodó, halkuló fütyörészés hangjait vitte hozzá a szél.