Írni kezdtem, egy regényt és ez most nem amolyan félbemaradó elhatározás, mint ahogy már oly sokszor megesett ez velem. Néha megmutatom egy-egy árnyalatát, mára ez jutott:

(...) A férfi keresztbe fonta mellkasán a kezét, fázott picit, a napsütés lágy melegét hűvös áramlatok oltották még el. Lehuppant egy karosszékbe, a bögrét hanyagul a karfára rakta, tekintetét az erdőre szegezte. Aztán az égre és megint az erdőre. Belekortyolt a kávéba. Az alja zaccos maradt, morgolódva köpött egyet és a gaz közé löttyintette a maradékot, nyomában egy rigó meghökkenve szállt tova. Az öreg visszaült a székbe és mereven nézni kezdte a fákat. Öt éve – mondta félig hangosan, bár ez fel sem tűnt neki - öt éve, hogy nézlek és te mit sem változol. Felöltözöl, levetkőzöl, meztelen leszel és öltözöl újra. Ömölhet rád az Isten haragja, csaphat beléd a villám, száríthat a nap tüze és perzselhet az aszály, akkor is ugyanúgy ott vagy az éjjeleken és a nappalokon, mint a fentről jövő ítélet. Vadak esznek az öledből és a hajkoronádban raknak fészket, világok között feszülsz büszke tartásoddal, mégsem érsz semmit. Nekem nem.  Mi végre vagy te? Hogy bámuljalak? Hogy suttogó titkaid fürkésszem, mint egy bolond? Hogy megalázz? Hogy térdre kényszeríts? Hiszen tudod te, tudnod kell, mert minden egyes napon láthattad erőfeszítéseimet, kínlódásomat, tudnod kell hát mennyire próbáltam érteni, mennyire próbáltam hinni és csődöt mondtam mégis. Válaszul viharok zengésében kacagtál ki a végtelennek tűnő éjjeleken és reggel, ezer harmatcsepptől csillogva, mint egy díszes és büszke uralkodó, felszegett fejjel tekintettél le rám, hogy rögtön olyan kicsinynek éreztem magam, mint egy aszott morzsa. De én nem térdeltem le előtted, csak azért sem és ezután sem fogok. Nem én. Ő értett téged. Én nem vagyok ő. Már nem. (...)